|
Ady Endre
Az én menyasszonyom
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkísérjen egész a síromba.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban: Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.
Legyen kirugdalt, kitagadott, céda, csak a szívébe láthassak be néha.
Ha vad viharban átkozódva állunk: együtt roskadjon, törjön össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk: üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba: boruljon rám és óvjon átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha általéget: szárnyaljuk együtt be a mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán szeressen: könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé lett, hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak látom: A lelkem lenne: életem, halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és láncot, holtig kacagnók a nyüzsgő világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút intve, meghalnánk együtt, egymást istenítve.
Meghalnánk, mondván: Bűn és szenny az élet, ketten voltunk csak tiszták, hófehérek. 1906.
Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.
Finita. . .
Vége van. A függöny legördült, Komisz darab volt, megbukott. Hogy maga jobban játszott, mint én?. . . . . . Magának jobb szerep jutott! Én egy bolond poétát játsztam, Ki lángra gyúl, remél, szeret -- Maga becsapja a poétát, Kell ennél hálásabb szerep?!. . .
Kár, hogy kevés volt a közönség. Nem kapott illő tapsokat, Pedig ilyen derék játékért Máskor kap rengeteg sokat. Mert e szerep nem most először Hozott magának nagy sikert: Volt már olyan bolond poéta, Aki magának hinni mert. . .
Én magam e csúfos bukásért Vádolni nem fogom soha, Ez volt az utolsó csalódás, A szív utolsó mámora. Egy percig újra fellángoltam, Álom volt, balga, játszi fény; Megtört egy kegyetlen játékon, Leáldozott egy lány szivén. . .
Vége van. A függöny legördült, Végső akkordot rezg a húr, Elszállt a hitem, ifjuságom, Utolszor voltam trubadur. . . Eddig a vágy hevéért vágytam, Most már a hitben sincs hitem, Ártatlanság, szüzi fehérség Bolond meséjét nem hiszem.
Vége van. A függöny legördült, Komisz darab volt, megbukott. Rám tán halálos volt a játék, Magának érte taps jutott. Így osztják a babért a földön, Hol a szív sorsa siralom. . . . . . Hány íly darab játszódott már le Ezen a monstre-színpadon?!!. . .
Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs: Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már: Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak Fövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsúztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott diszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben. Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzámtartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Tüzes seb vagyok
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek, Kínoz a fény és kínoz a harmat, Téged akarlak, eljöttem érted, Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzva, fehéren, Fájnak a csókok, fájnak a vágyak, Te vagy a kínom, gyehennám nékem, Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg, Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes, Adj kínt nekem, a megéhezettnek: Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Meg akarlak tartani
Őrjít ez a csókos valóság, Ez a nagy beteljesülés, Ez a megadás, ez a jóság.
Öledbe hullva, sírva, vágyva Könyörgök hozzád, asszonyom: Űzz, kergess ki az éjszakába.
Mikor legtüzesebb az ajkam, Akkor fagyjon meg a tied, Taposs és rúgj kacagva rajtam.
Hóhérok az eleven vágyak, Átok a legszebb jelen is: Elhagylak, mert nagyon kivánlak.
Testedet, a kéjekre gyultat, Hadd lássam mindig hóditón, Illatos vánkosán a multnak.
Meg akarlak tartani téged, Ezért választom őrödül A megszépítő messzeséget.
A végtelen szerelme
Mindent akartunk s nem maradt Faló csókjainkból egy falat, Vágy, emlék, bánat, cél, okság, Egy pillanatnyi jóllakottság. Vonaglottunk bizón, nagyon, Hős estén és hideg hajnalon. Pállott harctér szegény testünk S jaj, örömre hiába lestünk. Roskadjunk le a Sors előtt Két gyáva, koldus csókmivelők. Mindegy, kik küldték, kik adták, Nem ért a csókunk egy fabatkát. Több voltunk, jaj, tán kevesebb, Mint a hajrás, kis szerelmesek. Tul vánkoson, leplen, igen Sirva láttuk meg: ez se Minden. Be’ busak vagyunk, be’ nagyok, Csókokban élő csóktalanok A Végtelent hogy’ szeretjük: Sirunk, csókolunk s ujra kezdjük.
Félhomályban
Ott ültünk némán, édes félhomályban, Te elmerengve s égő vágyban én. Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, Titok maradt az szívünk rejtekén. Talán a múlt viharzott át előtted S előttem halkan tűnt fel a jelen... ...Neked talán már bántó, kínos álom S nekem már kínos vágy a szerelem... Hidd el, mi csupán csaljuk a világot, Arcunkon is hazug az ifjúság, Én nem török le illatos virágot S neked sem kell már soha mirtuszág. Én az álmod szeretném visszahozni, Te tán szívembe vágyat oltanál — Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...
II.
A szívedből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szívembe... Egyedüli kincs tetőled: - Amit adhatsz még nekem - A szívedből egy-egy sóhaj...
A szívemből egy-egy sóhaj átnyilallik a szívedbe... Oly kevés maradt a múltból... Amit néked adhatok: A szívemből egy-egy sóhaj...
III.
Ne vádoljunk senkit a múltért, A vád már úgyis hasztalan. Talán másképp lehetett volna - Most már... mindennek vége van!... Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett — De ránézek fehér arcodra S elfojtom, némán, könnyemet. Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot, Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyít minden bánatot... Leolvasom sápadt arcodról A rád erőszakolt hitet És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!...
IV.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Mi is tudtunk még hinni valaha. Ami hevünk volt, mind elfecséreltük S ami hajnal volt, az most éjszaka. Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal Hamvadsz el lassan, némán, egyedül, Én meg, szakítva emberrel, világgal, Bolyongok árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Magasba vont és így — a porba vitt. Megnyugvás útját epedve se leltük, Szívünkből végképp elszállott a hit... ...Olyan a színpad, mint a lant világa, Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad — A boldogságért küzdtünk, mindhiába: Boldognak lenni nekünk nem szabad!...
V.
Nem jó kép itt az őszi napsugár, Mit mi érzünk, nem késő szerelem. A szerelem nem szánalomra vár S te szánalomból érzel csak velem. Én reszketek egyedül elkárhozni, Magammal vinném beteg lelkedet... De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...
Szent Lélek ünnepére
Mikor a basa-rózsák voltak itt Fejedelmi virágok, Loptunk idegen kertekből is A templomért, Hogy a templomban virágosan Lássuk egymást, Leányok, fiuk, nyugtalanok, Mert csak a templomban Ének, ima és beszéd mellett Láttuk igazán egymást. Hajh, Szent Lélek, Be ifjú lehettél akkor S az ákácok is ifjak lehettek: Micsoda Pünkösdök voltak akkor. Dehogy, a mai Pünkösdök A szépek és igaziak. Nem kell templom, minden templom S ugy kiván a pünkösdi király, Hogy tudja, mire vágyik, Hogy tudja, zavarosból Gyönyörűen kibontva, Ki az, akit meztelenítve Ujféle virágokkal Tele és teleszór. És sokkal szebb azóta Az élet, a vágy és a lemondás is, Mióta templom minden S nem a pöf basa-rózsák, Akácok, rózsák, semmik Az igazi virágok, Fejedelmi virágok. Minden, minden és minden, Templom, templom és templom, Lyányok, lyányok és lyányok, Szeretlek és szeretlek és szeretlek.
| |