|
Tóth Árpád
A fa
Ó, nézd a furcsa, ferde fát, mint hajlik a patakon át, Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tünődő, ki ily estelen a végtelen titkába elmerül és testtel is szelíden arra dűl, amerre lelke vonja testtelen. . .
Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út, És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata fénylett hajadban s béke égi csendje, és jó volt élni, mint ahogy soha, s a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, vagy áldott csipkebokor drága tested, melyben egy isten szállt a földre le, s lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csendesen, és percek mentek, ezredével jöttek - egyszerre csak megfogtad a kezem, s alélt pilláim lassan felvetődtek, és éreztem: szívembe visszatér és zuhogó, mély zenével ered meg, mint zsibbadt erek útjain a vér, a földi érzés: mennyire szeretlek!
Lélektől lélekig
Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már. Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. Tanultam én, hogy általszűrve a Tudósok finom kristályműszerén, Bús földünkkel s bús testemmel rokon Elemekről ád hírt az égi fény. Magamba zárom, véremmé iszom, És csöndben és tűnődve figyelem, Mily ős bút zokog a vérnek a fény, Földnek az ég, elemnek az elem? Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik! 1923.
Őszi kérdés
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér? És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér? S ültél-e elfáradva kemény, út menti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe, És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva! S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simult s bús kezeidet nyalta?
| |