|
Vörösmarty Mihály
Merengőhöz
Hová merült el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felrémül a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt. 1843. február vége - március eleje
Késő vágy
Túl ifjúságomon, Túl égő vágyimon, Melyeknek mostohán Keserv nyílt nyomdokán, Túl a reményeken, Melyekre hidegen Éjszínű szemfödőt Csalódás ujja szőtt, Túl a szív életén Nyugodtan éldelém, Mit sors s az ész adott, Az őszi szép napot. De hogy megláttalak, Szép napvilágomat, Kívántam újólag Már eltűnt koromat? Kívántam mind, amit Ábrándos álma hitt: Az édes bánatot, mely annyi kéjt adott, A kínba fúlt gyönyört, Mely annyiszor gyötört. Hiába hasztalan! Ifjúság és remény Örökre veszve van Az évek tengerén: Remélni oly nehéz A kornak alkonyán, S szeretni tilt az ész Letűnt remény után.
Ábránd
Szerelmedért Feldúlnám eszemet És annak minden gondolatját, S képzelmim édes tartományát; Eltépném lelkemet Szerelmedért.
Szerelmedért Fa lennék bérc fején, Felölteném zöld lombozatját, Eltűrném villám s vész haragját, S meghalnék minden év telén Szerelmedért.
Szerelmedért Lennék bérc-nyomta kő, Ott égnék földalatti lánggal, Kihalhatatlan fájdalommal, S némán szenvedő, Szerelmedért.
Szerelmedért Eltépett lelkemet Istentől újra visszakérném, Dicsőbb erénnyel ékesíteném S örömmel nyújtanám neked Szerelmedért!
A vén cigány
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vízen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Véred forrjon, mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen, mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen, mint a jég verése, Odalett az emberek vetése -- Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl; Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és ember öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Kié volt ez elfojtott sóhajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Mintha újra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sírbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy új világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Húzd, de mégse, -- hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon; Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg újra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel újra a vonót, És derüljön zordon homlokod. Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Szentkirály - Nyék, 1854.július-augusztus
| |