Szabó Lőrinc
Nefelejcs
A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszín hangját, néha meg én magam
súgtam, vagy nem is súgtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szívem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
Vadliba
Vivivi-lululu! - Nincs hiba:
fürdik a hajnali vadliba.
Háza nád és
fészke sás,
hangja könnyű
csivogás;
ha rádörrent
a vadász,
akkor se megy
világgá,
csak kiált, hogy:
Gigágá!
S repül a rétre, zöld lagziba,
s ott legel estig a vadliba.
Vivivi-lululu! - mondja, ha
hazahúz este a vadliba.
Várja tó és
várja sás,
van még nyári
napja száz;
elhibázta
a vadász,
nem kell menni
világgá,
nem kiált, hogy:
Gigágá!
Vivivi-lululu! - Nincs hiba:
hajnalig alszik a vadliba.
Ficseri-füsti
Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
futár az egek meg a konyha között,
ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve
szemünket a tiszta azúrba kötöd,
mi csalt ide, tavalyi
tanyádra, ficseri,
villafarkú, dalröpke vándor,
a nagy vizek és hegyek felett
Magyarországra Afrikából:
micsoda hűség, mily szeretet?
"Mit, mit?" - csicseregsz, ha kérdelek: - "Itt, itt!" -
csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz.
"Mit vitt?" - társad kérdi; de: - "Csitt, csitt!" -
inted le, ahogy megint berepülsz.
Nem értelek, isteni
vendég, te ficseri,
csak nézem, hogy körözöl elegánsan
a csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz:
áldás lakik a fehérfalu házban,
ficseri-füsti, ahol te laksz.
Pedig gyötrődsz, te vidámszavu fecske,
te szép, te citeraénekű:
mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye
folyton emészt, a rüh, bolha, tetű.
"Csitt, csitt!" - keserű
szavad is gyönyörű:
ha csak villansz, önzőn felejtem
nyomorod, nyílgyors, légi vadász,
s - "Vigy, vigy!" - hintázom a végtelenben
kék szárnyadon, elragadtatás.
Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok
urak az arany gömb alatt,
szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok
(világnagy csókban a gondolat);
ég hangos halai,
fecsegtek, ficseri:
a mindenség öröme tolong a
táncotokban, az életetek -
nem is figyeltek rá, hogy a konyha
álmát a mennybe kötitek.
Madarak
Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.
Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad... Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!
Könnyű bizony... És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,
rossz ruhát, szép szót... s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget... És hogy... Összeadok
sok kis emléket... és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?
Mit tehettem?!... Szégyellem magamat...
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak... No még egy marék magot!
...és elfüggönyözöm az ablakot.
Káprázat
Először a szem csókol, aztán a kezem, mint tenger ömölsz el érzékeimen, mint tenger ömöllek én is körül, aztán part s tenger összevegyül, s együtt, egymás partján heverünk; - vagy nyári réten ringat gyönyörünk, s mi vagyunk a virág, az illat, a nap s a lepkék bennünk párzanak; - vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen, azok is oly tengerszerűen lüktetnek és hullámzanak, egymáson átáramlanak; -
vagy mit tudom én!... Részeg vagyok, hunyt szemmel apadok, áradok, és ahogy a csókodba veszek, a mindenséggel keveredek,
s a mondhatatlant mondanám, de összevissza dadog a szám, hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz, s szikrát vet a test és fellobban a perc -
óh, gyúló lánghalál! - Elégtek, szavak? - Villámok vad deltája szakad lelkünkbe, s mi eltűnünk, mint a fény, érzékeink káprázó tengerén.
|