|
Kosztolányi Dezső
Akarsz-e játszani?
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig játszani, Akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni? Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszú -hosszú őszt, lehet-e némán téát inni véled, rubin-téát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz-e játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Utolsó versek
5
A végtelen nagy éjszakába mégysz, midőn a lámpák fényük gyéren adják, te ellesed az alvók gondolatját, mitől nehéz lesz a szív és az ész; bolygasz magadba, társaid az árnyak s reggelre arcod krétaszínű, sápadt, örvénybe ránt le sok bús titok, mi mákonyával már elbódított; setét sikátoron futsz ködbe, hol legnagyobb a fojtó némaság, s kitárva gyenge karjaid, hörögve átöleled a téli éjszakát.
6
Még mostan is szeretlek, de úgy mint egy halottat. Kihamvadt gyenge lelked álomba néha von csak.
És hidd, te is szeretsz még én egykori szerelmem, ha meggyújtod régi emlék sírmécsit a szívedben.
Nézünk egymásra még mi, de ajkaink dadognak… Mit is lehet beszélni két ily hideg halottnak?
Érzés
Ha van, akit jobban szeretsz magadnál, úgy, hogy te néki mindent odaadnál, a boldogságot is, nem kérve hálát, mért óhajtod, hogy ne is legyen, mért nem mered kívánni halálát? S eltűnsz előle, hagyod, hogy elutazzék, beletörődsz abba, hogy ne is lásd, mint nem óhajtod néki amit magadnak, a legnagyobb jót, a békét s a megsemmisülést - nem tudsz felőle, csak szereted.
Csomagold be mind …
Csomagold be mind, ami volt, ami régen volt, ami édes, mind csomagold be, ami több, mint játék, szerelem, több, mint élet is, a kincseim csomagold be, régi szavam, az aranyt, kevélyen lengő rímeim, melyekkel magasan röpültem a többi fölött s ékes igéim, mind-mind csomagold a batyuba, abba, amit hoztam s hagyd az úton másnak, hogy hősi-igazul járjak egyedül, egyszerű ember az egyszerű földön s meztelenül legyek, amint megszülettem, meztelenül legyek, amint meghalok.
Nyugtalanok az én reggeleim és éjjel hatalmas hang kiabál újra belőlem. Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem, nem illik hozzá az ifjúi parádé. Ugyse soká tart már számomra e földi vándorlás, tíz évig, vagy húsz évig, aztán elromlik a test, mely zárja hüvelyében lelkemet és egészen lélek leszek. Adj hát vetkőzni most erőt, érezni e kevés időre magamat s a világot, te nagy igazság, szeretet s még nagyobb igazság, fájdalom. Te adj a szememre könnyet, mert könny nélkül én nem-látó vak vagyok.
Harsány kiáltások tavaszi reggel
Élni először itt e világon s élni utolszor. Látni a földet, látni csak egyszer és soha többé. Állni a fényben, inni meg enni, csókba fürödni. Nézni a kék nefelejcset a szélben, barna göröngyön. Érezni a gondolatok ragyogását barna fejemben. Menni a hegyre az éter elébe, völgybe leszállni. Lélekzeni, fölkiabálni rajongva az égre, napra. Aztán egyszerre vad zuhanással összeomolni.
Üllői-úti fák
Az ég legyen tivéletek, Üllõi-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjuság, Üllõi-úti fák. Másoknak is így nyíljatok, Üllõi-úti fák. Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót az est óráin át. Ne lássák a bú ciprusát, higgyék, örök az ifjuság, Üllõi-úti fák. Haldoklik a sárgult határ, Üllõi-úti fák. Nyugszik a kedvem napja már, a szél busan dúdolva jár, s megöl minden csirát. Hova repül az ifjuság? Feleljetek, bús lombu fák, Üllõi-úti fák.
A mi házunk
Az ablakunk egy más világra nyílik, nincs benne nappal és nincs benne éj. Ajtót nyitunk, s egyszerre ott az örvény, lábunk alatt tízölnyi meredély. Egyik szobából a másikba bolygunk, hallunk beszédet, hallunk egy sikolyt, hallunk kacajt is és meredten állunk - dobog a szívünk - nem tudjuk, mi volt. A nevetésnek rég nem örülünk már, és a síráson sírnunk nem szabad. Olykor, mikor nagyon fáj, félrenézünk, szájunkon higgadt, betanult szavak. Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak, fonákra fordult mindegyik kilincs. Elment az élet innen - mit keressük? - nincs, ami van és van az, ami nincs. Más szenved attól, ami tépi-szúrja s megfogja, ami ledöfi, a kést. Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést. Ritkán beszélünk róla, úgy utáljuk megvastagult vartól dagadt sebünk. Ki tudja, hogy milyen ház a mi házunk, ki tartja számon, hogy mit szenvedünk? | |